Azt hiszem,hogy ez sokunk életére igaz, és tanulságos írás.............,hogy zárjuk magunkat az elme börtönébe.Pedig szárnyaink vannak ,amit újra használni kell.
Orosz rulett
Sokan tudjátok, hogy könyvet írok. Egy kéziratot, amivel a következő Aranymosásra készülök. Egy regényt, ami már egy ideje bennem van. A lelkemben. Idő közben részemmé vált.
Néhányan azzal is tisztában vagytok, hogy közben blogolok. Legalábbis próbálkozom vele. Gyakorlati időszakban többnyire csak vegetálok rajta. Bár igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból és a történetből, amit még évekkel ezelőtt kezdtem el, mégis egy teljes éven keresztül pihent a számítógépemen.
Egy éven keresztül, amikor elvesztettem a magamba vetett hitem, azzal együtt önmagam.
Emlékszem arra az időszakra, amikor nem írtam. Homályosan, de emlékszem. Mintha nem is lett volna értelme az életemnek. Hiányzott belőle valami, amit semmivel nem tudtam betölteni. Egyszerűen nem voltam képes rá, ahogyan írni sem.
Végig ott lebegett a szemem előtt egy gondolat, ahányszor csak felébredtem, sétáltam az utcán, utaztam a buszon, főzés közben és esténként, amikor lefeküdtem aludni. De még utána is, amikor képes voltam órákon keresztül forgolódni. Nem tudtam aludni. Az agyam folyamatosan zakatolt és egy belső hang csak azt súgta: NEM VAGY ELÉG JÓ!
Mindig úgy gondoltam, hogy a legfőbb ellenségeinket nem a külvilágban kell keresni, hanem önmagunkban. Az elménkben rejlenek. Olyan ez, mint valami szellemi orosz rulett. Soha nem tudhatod, hogy melyik gondolat lesz az, ami az egekbe repít, és melyik tör össze egy életre vagy vet vissza egy kis időre.
Aztán egy nap felkeltem és a tükörbe nézve megkérdeztem magamtól:
Miért pusztítom saját magam?
Miért teszek úgy, mintha nem érdemelném meg a boldogságot?
Mi akadályoz meg abban, hogy azzá váljak, aki igazán szeretnék lenni?
Leültem a gép elé és írni kezdtem. Azon a napon 35 oldalt írtam egy huzamban, ami lehet másoknál alapvetőnek számít, nálam viszont egyáltalán nem az. Aztán amikor este behunytam szemem és vártam, hogy megtámadjanak azok az ismerős, ártó gondolatok, csend volt. Nyugalom.
Egyszerre éreztem semmit és mindent.
Teljességet. Azt hiszem.
Azon a napon határoztam el, hogy nem fogom feladni. Nem fogok meghátrálni. De még csak megtorpanni sem, mert egy perc, vagy annyi sem és felüti a fejét a bizonytalanság, ami mindig zsákutcába vezet!
Az kell, hogy minden egyes percben, ezer fokon égj. Másképp nem megy. Mindig a cél lebegjen a szemed előtt, és egy percre se térj le az álmaidhoz vezető útról, mert ahhoz visszatalálni mindig sokkal, és egyre nehezebb lesz. Bíznod kell az ösztöneidben, bíznod kell saját magadban, mert ha te nem hiszed, hogy sikerülhet, akkor mégis ki fogja?
Ma már tudom, hogy soha többé nem engedhetem meg magamnak, hogy úgy gondoljak az előttem álló útra, mint egy lehetetlen küldetésre. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy egyetlen álmom, célom megsemmisüljön!
Érzem. Tudom. Akarom.
Sikerülnie kell. Sikerülni fog!
Előbb vagy utóbb. (4 fénykép)
Orosz rulett
Sokan tudjátok, hogy könyvet írok. Egy kéziratot, amivel a következő Aranymosásra készülök. Egy regényt, ami már egy ideje bennem van. A lelkemben. Idő közben részemmé vált.
Néhányan azzal is tisztában vagytok, hogy közben blogolok. Legalábbis próbálkozom vele. Gyakorlati időszakban többnyire csak vegetálok rajta. Bár igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból és a történetből, amit még évekkel ezelőtt kezdtem el, mégis egy teljes éven keresztül pihent a számítógépemen.
Egy éven keresztül, amikor elvesztettem a magamba vetett hitem, azzal együtt önmagam.
Emlékszem arra az időszakra, amikor nem írtam. Homályosan, de emlékszem. Mintha nem is lett volna értelme az életemnek. Hiányzott belőle valami, amit semmivel nem tudtam betölteni. Egyszerűen nem voltam képes rá, ahogyan írni sem.
Végig ott lebegett a szemem előtt egy gondolat, ahányszor csak felébredtem, sétáltam az utcán, utaztam a buszon, főzés közben és esténként, amikor lefeküdtem aludni. De még utána is, amikor képes voltam órákon keresztül forgolódni. Nem tudtam aludni. Az agyam folyamatosan zakatolt és egy belső hang csak azt súgta: NEM VAGY ELÉG JÓ!
Mindig úgy gondoltam, hogy a legfőbb ellenségeinket nem a külvilágban kell keresni, hanem önmagunkban. Az elménkben rejlenek. Olyan ez, mint valami szellemi orosz rulett. Soha nem tudhatod, hogy melyik gondolat lesz az, ami az egekbe repít, és melyik tör össze egy életre vagy vet vissza egy kis időre.
Aztán egy nap felkeltem és a tükörbe nézve megkérdeztem magamtól:
Miért pusztítom saját magam?
Miért teszek úgy, mintha nem érdemelném meg a boldogságot?
Mi akadályoz meg abban, hogy azzá váljak, aki igazán szeretnék lenni?
Leültem a gép elé és írni kezdtem. Azon a napon 35 oldalt írtam egy huzamban, ami lehet másoknál alapvetőnek számít, nálam viszont egyáltalán nem az. Aztán amikor este behunytam szemem és vártam, hogy megtámadjanak azok az ismerős, ártó gondolatok, csend volt. Nyugalom.
Egyszerre éreztem semmit és mindent.
Teljességet. Azt hiszem.
Azon a napon határoztam el, hogy nem fogom feladni. Nem fogok meghátrálni. De még csak megtorpanni sem, mert egy perc, vagy annyi sem és felüti a fejét a bizonytalanság, ami mindig zsákutcába vezet!
Az kell, hogy minden egyes percben, ezer fokon égj. Másképp nem megy. Mindig a cél lebegjen a szemed előtt, és egy percre se térj le az álmaidhoz vezető útról, mert ahhoz visszatalálni mindig sokkal, és egyre nehezebb lesz. Bíznod kell az ösztöneidben, bíznod kell saját magadban, mert ha te nem hiszed, hogy sikerülhet, akkor mégis ki fogja?
Ma már tudom, hogy soha többé nem engedhetem meg magamnak, hogy úgy gondoljak az előttem álló útra, mint egy lehetetlen küldetésre. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy egyetlen álmom, célom megsemmisüljön!
Érzem. Tudom. Akarom.
Sikerülnie kell. Sikerülni fog!
Előbb vagy utóbb. (4 fénykép)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése